Derkovits Gyuláról

Derkovits Gyula: Püspöksüveges önarckép, rézkarc, 1921.

Festő, grafikus. Apja műhelyében asztalosmesterséget tanult. Korán kezdett rajzolni, majd egy címfestő festeni tanította. Az I. világháborúban bal karja megbénult. 1916-tól Budapesten élt. 1917-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait. Ezután Vedres Márk javaslatára Kernstok Károly szabadiskolájában sajátította el a festészet és rézkarc ismeretét. 1916-18 között főleg ceruza- és tusrajzokat készített. 1922-ben a Belvederében rendezett gyűjteményes kiállításával zárult első festői korszaka.

Derkovits Gyula: Barkás csendélet Derkovits Gyula: Mi ketten 1927.

1923-26 között Bécsben készült műveiben a német expresszionista festészet hatása mutatkozik. 1925-ben Bécsben mutatta be Menekülők c. festményét, 1927-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást. Bécsi politikai élményeinek hatása 1928-29 között jelentkezett festészetében. Ebben az időben kapcsolódott be intenzíven az illegális kommunista párt munkájába, ekkor készítette grafikai fő művét, az 1515 c., a Dózsa-féle parasztfelkelés által ihletett fametszetsorozatot.

Derkovits Gyula: Dózsa fametszet sorozat – részlet: Összecsapás, 1929.

Utolsó festészeti korszakát Végzés (1930), Alvó (1932), Végzés (1932), Vasút mentén (1932), Anya (1934) c. művei képviselik. 1931 körül Dózsa-sorozatát rézkarcba vitte át. A nyomor és betegség korán vetett tragikus véget életpályájának.

Derkovits Gyula: Halárus, 1930. Derkovits Gyula: Utolsó vacsora, 1922. Derkovits Gyula: Halas csendélet, 1929.

Derkovits Gyula művészete az expresszionizmus nagy áramlatába kapcsolódott, de élete utolsó éveiben teljesen egyéni formanyelvet teremtett magának, a szigorú képszerkesztés, a lírai színvilág és az ihletett emberábrázolás remek ötvözetét.

Derkovits Gyula: Szőlőevők, 1929. Derkovits Gyula: Végzés, 1930. Derkovits Gyula: Nemzedékek 1932.

Derkovits Gyula: Híd télen 1933. Derkovits Gyula: Vasút mentén, 1932.

Derkovits Gyula: Halottsiratás 1924.

(Szombathely, 1894. április 13. – Budapest, 1934. június 18.): festő és grafikus, posztumusz Kossuth-díjas, a két világháború közötti magyar festészet egyik legnagyobb alakja. Autodidakta. 1918-19-ben Kernstok Károly esti iskolájában és nyergesújfalui nyári kolóniáján tanult.

Legkorábbi képein (Öregasszony, Hazafelé, 1920) a „szegény ember” témát még bizonyos szentimentális idealizmussal kezelte. Eszméire hatással voltak a kommunizmus tanai, a Tanácsköztársaság tapasztalatai, de Ady Endre és József Attila költőisége is.

Az 1920-23-ból származó képei idilli jeleneteket ábrázoló kompozíciók. (Koncert, 1921-22; Nagy fa alatt, 1922). Egyes képek (Utolsó vacsora, 1922; Püspüksüveges önarckép, rézkarc, 1921) arról tanúskodnak, hogy Cezanne és Marées, valamint a korai kubizmus tanításai közvetítők révén eljutottak hozzá, de arról is, hogy a művész világmegváltó prófétai szerepének gondolatát, amely a német expresszionizmusban bontakozott ki, szintén magáévá tette.

1923-25-ben bécsi emigrációja idején képeinek labilis talpon álló harmonikus egyensúlya megbomlott. Egyúttal formai eszközei megsokszorozódtak, változatossá váltak. Az ember lelki szélsőségei, szenvedélye és szenvedése, magánya és közösségkeresése jelenik meg alakjai magatartásában és helyzetében, de ugyanakkor a konkrét magyar társadalmi valóságra is utal: háborúra, fehérterrorista gyilkosságra, nyomorra, kitaszítottságra (Halottsiratás, Lovasok, 1924).

Ez a hang egy ideig, 1926 utáni hazaköltözése után is uralkodó, de 1927-30-ban képein nagyfokú formai és színbeli tömörülés, formai összpontosítás és tartalmi transzpozíció ment végbe, amelynek során meghatározta a maga helyét a környező társadalomban. (Kettős önarcképek sora 1927-től, Szőlőevő, 1929, ekkor készült drámai hatású grafikai fő műve a Dózsa-fametszetsorozat is.)

1930-34 utolsó alkotói periódusa. Az „én és a világ” felosztás olyan univerzummá bővül, amelyben a proletár és a polgár drámai élethalálharca folyik. Derkovits legszemélyesebb élményeiben élesen megnyilvánulnak kora feszült szociális problémái. Témái kifejező kivágásokban és társításokban, a szimbolikus, indulati és érzelmi tartalmat sugalló színekben jelennek meg. A periódus fő művei: Végzés, 1930; Nemzedékek, 1932; Híd télen, 1933; Dunai homokszállítók, 1934.

Derkovits Gyula festészetében, melyben elvont és konkrét absztrakció és realitás szélső és feszült pontjai egyesültek, egyedülálló volt kora művészetében világviszonylatban is. Időszerűsége ma is érvényes, mert olyan példát állít az őt követő művészgenerációk elé, amelyben a formai alapvetés minden esetben a belső tartalmi indítékokat, a szociálisan érzékeny látásmódot és az aktív képalkotást támasztja alá.

Derkovits Gyula nemcsak festő, hanem kiváló rajzoló, grafikus, sőt, szobrász is volt. Rajzaiban az 1920-as évek során festői, a harmincas években rendkívül finom vonalas hatásra törekedett. Megalkuvás nélküli életművének teljes elismerése csak a nyomor és a nélkülözés okozta korai halála után következett be. Képeinek legjelentősebb darabjai a Magyar Nemzeti Galériában és a Kiscelli Múzeumban láthatók.

(Irodalom: Művészeti lexikon, Akadémia Kiadó, Bp, 1965, http://www.hung-art.hu/index-hu.html)